Az V. Országos Istvános Találkozóról.
Csáky Lajos: Emlékezés Pásztor Ferencre
Ha most valami rózsaszínű emlékbeszéddel számoltok, tévedtek.
Egy szomorú történettel foglak Benneteket most vigasztalni. Ebben, az általam szomorúnak és szomorúan elmondandó történetben mi a vigasztaló? Talán az, hogy ezt a történetet Nektek most elmondhatom.
Ez az élet vigasza, az életben maradottaké, az emlékezőké. Az emlékekben sejlik a vigasz. Miről fog szólni a történet? Az értelmiséggé válás tragikus útjáról, egy ember arcképének vázlata segítségével. A vázlat fehér papíron fekete szénnel rajzolt, így módom van rá, hogy az eddig ismert arcvonásokat elmaszatoljam, átrajzoljam, átfirkáljam a hangsúlyos vonások kiemelése érdekében.
Szénrajzomat „Egy nevelőtanár arckép-vázlata elé” címmel láttam el, legalábbis addig, amíg a végleges portré el nem készül.
– Egy olyan ember arckép-vázlata, aki mindig akkor volt jelen, amikor nem kellett volna. Így soha nem volt akkor ott, amikor elvárták volna tőle.
– Normaszegő volt – aki a normákat mindig betartotta és be is tartatta, de mindig máskor és másként, mint ahogy a elvárható lett volna.
– Mint a legtöbb tanártársa, befuthatott volna egy szabályos életutat. Lehetett volna ezért is szeretni, és talán akkor itt is ülhetne közöttünk.
– Pásztor tanár úr élete másképpen alakult. Ő az életét élte, az eszményei hajtották, nem a kijelölt pályáját futotta.
– Rendhagyó élete felvillantásával adózzunk emlékének, kivételes sorsának.
– Akik nem ismerték, akiket nem tanított, talán azok számára is felidéződik, kirajzolódik egy kor, a mi hátrahagyott, feldolgozatlan múltunk, az a múlt, amelynek áldozatává vált.
Beszélni fogok a Kollégiumról, Pásztor Ferenc tanár úrról, az ő meghasonlásáról az utolsó szó jogán.
Voltak, akik szerették, voltak, akik nem értették, voltak rajongói, voltak, akik nem kedvelték, de tartottak csípős nyelvétől.
Még mielőtt sorra vennénk a „száraz” életrajz adatait, előtte idézzük meg alakját néhány visszaemlékező diák szavaival, Ambrus Attila és Bakó Páléval (akik 1962. és 1966. között voltak az iskola diákjai).
Ambrus írja:
„Első, ami beugrik: szép férfiarc, gunyoros mosoly, zsebre dugott kéz… Nehéz felsorolni, mi mindent kaptam tőle, ami a későbbi életemet is pozitívan befolyásolta.
Azért néhány rá jellemző karakteres vonását említeném: az irigylésre méltó vitalitását, energiáját mindenki csodálta. Az ő óráit szinte mindenki várta. Élmény volt.
…a verseket ő szerettette meg velem.
… az órákat irányította, a véleményeket képes volt ütköztetni, merjünk, tudjunk vitatkozni, kiállni a saját véleményünkért. Én egész életemben kamatoztattam ezt – folytatja Ambrus Attila.
Nevelőtanári ténykedéséről a következő sorokat írja:
„Szigorú volt, közvetlen, jól tudott egyensúlyozni a „három lépés távolság” és a szinte baráti beszélgetések között. A beszélgetéseken szintén alap volt, hogy vitassuk meg a dolgokat.” „Bebizonyítani valamit és annak ellenkezőjét.”
A sors és a kor tragikusan bizonyított: 1968. karácsonyára Pásztor tanár urat külső és belső konfliktusai felőrölték, pszichiátriai intézetbe került. 38 évesen – az egyensúly felborult. Eljött a „mindennek az ellenkezője.”
Ki volt Pásztor Ferenc?
Annyit biztosan tudunk, hogy
– 1930. július 19-én született Tornaszentjakabon.
– 1949-ben Kisújszálláson érettségizett.
– Ugyanezen évtől Budapesten, az ELTE magyar-történelem és újságíró szakát kezdi el.
– 1954-ben egy katonai középiskolában tanít, de nem teszi le az un. Tiszti esküt.
– 1957-ben, az iskola megszűnte után Pécsett szerkesztő-riporter a rádiónál.
– 1958-tól előbb a budapesti Esze Tamás Nevelőotthonban nevelőtanár, majd 1962-től akkori nevén, az I. István Pénzügyi Technikum Kollégiumának nevelőtanára lesz, magyar nyelv és irodalmat is oktat egészen 1968-ig, az összeomlásig.
Pásztor tanár Úr
– 7 éve fonódik össze az akkori kollégisták életével. Az ő kamaszkorukba merül el. Vidékről felhozott gyerekek szülői reményei kukucskáltak ajtón, ablakon.
– Olyan vidéki gyerekek kószáltak a vaságyakkal zsúfolt szobákban, mint Pásztor tanár úr volt Miskolcon a Jezsuita Gimnázium Kollégiumában. Ismerős volt már a vasszekrények zörgése, a villamosok éjszakai és hajnali sikoltozásai. Olyan munkásszálló-féle hangulat. Ez volt a kóter – a kollégium. Itt készült a majdani jövő.
Legfelső emelet. Kőrösfői-Kriesch-Aladár Gabonát rakodó munkások nagy freskóját ki a fene vette észre akkor az emeleti fordulóban. A ping-pong asztalt viszont csak megkerülni lehetett, azon mindig pattogott a labda.
Ahogy délután a Haller téri templom mögött is mindig porfelhőben úszott a park a mankósok és nem mankósok focicsatájától.
Tanulószoba. Ti se tudtatok ott tanulni?
Milyen különös, szürke, felügyelt rend. Mintha néhány hangosabb szó összetörte volna a tanulás illúzióját.
Így szökött be, szép csöndben a délutáni fényekkel együtt a társadalom levegője, a kor. Nyitott ablakokra nem emlékszem. De volt egy kéz: rángatott, citált ajtót-ablakot, hogy talán más lesz a világ. Legalább résnyire sikerüljön a szabadság ajtaját, ablakát kinyitni.
1968-ban végleg zátonyra futott magánélete. Elválik. Ugyanezen év nyarán Romániába és Bulgáriába utazik. Lehangolja, mivé lettek társadalmi eszményei a valóságban, mivé lett a magyarság sorsa Erdélyben.
Belső meghasonlások gyötrik. Elevenen élnek benne korábbi társadalmi megrázkódtatásai: 1955-ben szülőfaluja közállapotán döbben meg, összetörik 1956. súlya alatt. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás és részvétel minden illúzióját felszámolja.
Ott munkál benne a „fényes szellők” nemzedékének meghasonlása.
Ki segítette, ki gondolta volna, az érte rajongó lányok közül, akik egy-egy szombat esti iskolai bulin a Mambó magnóra táncoltak vele. Vagy azok a vidéki srácok, akik bejáratosak voltak hozzá, akik nála otthonra leltek, támogatásra, biztatásra, megértésre.
Akik mégis ellene fordultak – azzal az elhíresült komisz tréfával, hogy a totón telitalálatuk van. Hagyták hajnalig Pásztor tanár urat ábrándozni, hogy megveheti majd a hétkötetes magyar nyelv értelmező szótárát. Vagy pártfogoltjai kitörhetnek az alacsony sorból.
Talán élete végső kiábrándulása, drámája ekkor kezdődhetett, a megrendüléséé, a belső csalódásé. Az övéi árulták el – mint mindig. Naplóbejegyzését feldúlva, de halkan olvasta. Dermedt csendben hallgattuk. Talán valamiféle félelmet éreztünk. Talán azt, hogy a sorssal nem szabad játszani. Talán a sors nem játék.
A betegség tünet: mondja Freud. A társadalom szövetéből támadó kórokozó – kikezdi az ép szöveteket, a lékek összetartó szövetét.
Az idegösszeomlás 38 évesen érte. Épphogy felépült, a túlérzékeny, sokféle sérelmet, meghasonlást magában hordozó Pásztor Ferenc életének újabb nagy kudarcát és megaláztatását éli meg 1969-ben.
A BNV román standján letépi, megtapossa a diktátor Ceausescu fényképét. Köztörvényesként, másfél év letöltendő szabadságvesztéssel sújtják és kényszergyógykezelésre ítélik. A Kozma utcai börtönben is agitál, tanít, felolvas. Ahogy később huzamosabb ideig a pomázi foglalkoztatóban színjátszókört vezet.
S innen már nincs visszaút a felsőbb régiókba. Az 1930-ban Tornaszentjakabon született Pásztor Ferenc pályája 38 évesen tulajdonképpen véget is ért, megtörten élt még 28 évet – gyámság alatt, 1989-ben kicsit rehabilitálva – saját magányába zártan, infarktusok sokaságától gyötörve.
Utolsó éveiben mindkét lábát elvesztette, tolókocsiba kényszerült, magatehetetlen, cigánygyereket gondozott. Ezt cselekedte.
Ez volt utolsó cselekedete. 66 évesen hunyt el, húsvétkor, talán nem mindenkitől elfeledve.
Budapest, 2016. május 28.
