Győrvári Noémi: A megkopott film
Újabb hétfő reggel. Az ébresztő megállíthatatlanul csörgött. Öt óra ötven perc. Kezdődhetne később is a suli – gondoltam magamban. Hét órám lesz ma, unalmasabbnál unalmasabb tantárgyak tömkelege. Csak a történelmet és az irodalmat szeretem, semmi mást. A matek és a fizika gondolatától is rosszul vagyok. Ráadásul még dolgozatot is írok ma. Amint összekészülődtem, mentem is a buszhoz, melyre felszállva egyből bekapcsoltam a telefonomon a zenémet, és ki sem vettem a fülhallgatómat a végállomásig, kizárva ezzel a külvilágot.
A többi ember sem tette ezt másképp. Aki nem hallgatott zenét, az a mobilján görgette a híreket, esetleg aludt, vagy jobb esetben egy könyvet olvasott. Egy-két idősebb néni beszélgetett csupán.
Nagyjából egy óra múlva beértem az iskolába. Az osztály egy része kint dohányzott az utcán, a többiek vagy a büfében vásároltak, vagy puskát gyártottak az aznapi dolgozathoz. Néhányan épp a hétvégi élményeiket osztották meg.
– Nézzétek, új körmöm van, szombaton csináltattam! – újságolta Petra, és megmutatta hosszú, hegyes, karmazsinvörös körmeit.
– Jaj, nekem lemondta a pillásom az időpontot, ezért nézek ki ma ilyen borzalmasan – nyafogott Reni.
– Mi shoppingolni voltunk az unokatesómmal, és ott vettük ezt a cuki rózsaszín telefontokot – áradozott Betti, és kiemelte a táskájából a szőrmés tokban lévő iPhonet.
– Én kirándulni mentem a családommal Lillafüredre – szólalt meg csendesen Emma.
A többiek furcsán néztek rá. Bizonyára rémisztőnek tűnt, hogy valakinek olyan normális elfoglaltsága volt hétvégén, mint egy családi kiruccanás. De hát a „menő” lányok klikkje már csak ilyen. A mi osztályunkban is megvoltak a csoportosulások, csakúgy, mint bárhol máshol. Összességében egyébként nem voltunk annyira rossz osztály, ha kellett, tudtunk segítőkészek is lenni. Igazából csak mindenkinek megvolt a világról, és az abban történő dolgokról a véleménye, és azt bátran hangoztatta is, nem igazán érdekelve, hogy az osztálytársa másképp gondolkodik. De versenyhelyzetekben például kifejezetten összetartottunk, hiszen nyerni mindenki szeretett.
Becsengettek, jött a tanárnő, és elkezdődött az óra. Sokan figyelemmel kísérték a magyarázatot. Voltak, akik már csak hébe-hóba írtak le egy-egy információt, helyette fontosabbnak tartották, hogy egy Instagramos bejegyzést kedveljenek. Mások inkább aludtak, vagy a világ nagy kérdésein gondolkoztak, és közben a pad alól juttattak egy kis nassolnivalót a gyomrukba, megkönnyítve ezzel az elmélkedést. Majdnem minden óra így telt el. Néha a fegyelemmel is voltak gondok, ilyenkor a tanáraink feleléssel vagy röpdolgozattal fenyegettek. Persze általában nem váltották be ezeket az ígéreteiket, jószívűbbek voltak ők annál. Ezért mi titkon hálásak voltunk.
Természetesen azért felháborodtunk, hogy mi meg sem szólaltunk, és csak a másik beszélt vagy nevettetett. Na, ezt néha még mi sem hittük el. Utolsó órán írtuk a dolgozatot. Ilyenkor szinte mindenki lázasan bújta a füzetét. Sokan megkérdezték, hogy biztos ma írunk-e. Aztán jött a kapkodás, kétségbeesés, vagy a kérés, hogy hadd fotózzam már le a füzetedet. Amikor meglátták, hogy milyen sok “anyagot” kellene kikeresni a képekből, akkor többen inkább csak az e-naplóban számolgatták, hogy milyen átlaguk lenne, ha egyesre sikerülne ez a teszt. A becsengetést úgy fogtuk fel, mintha valami végzetes dolog lenne. Meg is érkezett a tanár úr, bementünk, kiosztotta a lapokat. A és B csoport volt, az egyik legrosszabb lehetőség.
A megíráshoz mindenki igénybe vette, ami csak a rendelkezésére állt. Voltak olyan szerencsések, akik csupán a tudásuk segítségével is könnyen vették az akadályt. Őket követték azok, akik már csak részben hagyatkozhattak ismereteikre, és a hiány pótlására a kis cetlikre írt információk szolgáltak. Akik még a puskaíráshoz is lusták voltak, nekik volt a mentsváruk a telefon, amiben a lefényképezett füzetek nyújtottak segítséget. Akinek ez sem használt, az kétségbeesetten próbált lemásolni valamit a padtársáról – megfeledkezve arról, hogy ő másik csoportot ír -, vagy épp a Messengeren igyekezett valamiféle válaszokat megszerezni. Így zajlottak nálunk a dolgozatok. De örültünk, mert végre mehettünk haza.
Nekem még meg kellett keresnem az egyik tanáromat, hogy megbeszéljem vele a beadandó részleteit. Vártam az ajtó előtt, mert éppen ebédeltek a bent ülők. Ekkor egy olyan ajtóra figyeltem fel, amit eddig még nem láttam. A folyosó végén volt, amerre még nem is jártam. Gondoltam, még van egy kis időm, ezért megnézem, hogy milyen terem az. Odaérve nem láttam semmilyen számozást, és eléggé sötét is volt bent. Nézelődtem visszafelé, hogy látok-e mozgást, de a tanárok még mindig ebédeltek. Viaskodott bennem a kíváncsiság és az az érzés, hogy valami tiltott helyen járok.
Tépelődtem egy ideig, hogy be merjek-e menni, vagy hagyjam az egészet. Elvégre egy sötét, ismeretlen helyről van szó, ahol valószínűleg nincs is semmi érdekes. Ugyanakkor valami mégis vonzott a helyben. Óvatosan beléptem az ajtón. Pár méterrel arrébb egy lépcsőt véltem felfedezni, ami valószínűleg elég régi lehetett. Úgy gondoltam, hogy innen már nincs visszaút, felmentem. Mindenféle régi tárgyat, bútorokat, könyveket, térképeket vettem észre. Rájöttem, hogy az iskola padlásán vagyok. Egyszer az egyik tanárom azt mondta, hogy mindig a padláson vannak a legérdekesebb dolgok, így alaposabban körülnéztem. Egyszer csak megpillantottam egy nagyon régi vetítőgépet. Láttam, hogy szalag is van benne, így tettem egy próbát, és elindítottam. Ez állt a vásznon:
DOKUMENTUMFILM AZ UTÓKOR SZÁMÁRA
Készítette: Kiss Dorottya
A cím felkeltette az érdeklődésemet. A dátum szerint a felvétel 1970-ben készült. Fekete-fehér képekből összeállított film volt az akkori iskolai életből. A képek szinte beszéltek. Ezeket összekötöttem a nagymamám történeteivel, és magam előtt láttam a régi időket. Már az első kockán feltűnt, hogy a fiúk mind ingben vannak rövidre nyírt hajjal. Akkoriban még nem jártak felcopfozott frizurával. A lányok blúzban és szoknyában, a hajukat szoros kontyba fogták. Nagyon csinosan festettek. Nem voltak márkák, nem látszódott, hogy hol voltak a hétvégén vásárolni, és mennyit költöttek.
A következő képen épp órán ültek, és feszült figyelemmel hallgatták a tanár szavait. Nem volt a kezükben telefon – hiszen akkoriban még nem is létezett-, nem ettek órán, nem hangoskodtak. Egyszer csak az egyik diák a másik fülébe súgott valamit, és ezt a tanár úr pont észrevette. Ki is hívta felelni a tanulót, aki megszégyenülve ment ki a táblához. A csapatmunka azért itt is megvolt, próbáltak súgni a többiek, de végül egy rossz érdemjeggyel ült vissza a helyére. Ezek után nagyon csendben ült. Nem hadakozott, hogy de ő meg sem szólalt, vagy nem is volt jogos az elégtelen. Valószínűleg inkább azon gondolkodott, hogy hogyan fogja otthon ezt megmagyarázni. A tanár tovább magyarázott, és a tanulók jegyzeteltek. A tanóra végeztével mindannyian felálltak, és köszöntek a pedagógusnak.
Majd szünet következett, mindenki önfeledten beszélgetett és nevetgélt. Látszott, hogy figyelnek a másikra, és nem a telefonjukat nyomkodják, ahogy nálunk szokták. Ahogy ki tudtam venni, azért itt is megvoltak a kisebb csoportok, de azért nem volt olyan nagy a széthúzás. Akik nem társalogtak, azok a tízóraijukat ették, amely többnyire szendvicsből vagy zsíros kenyérből állt. Becsengetés után már nem rohangáltak ide-oda, hanem csendben várták a tanárt. Nem is voltak velük tiszteletlenek úgy, mint manapság. Egy-két diákcsínyt azért láttam a képeken, de egyik sem volt sértő vagy durva. Például az egyik fiú a zsíros kenyerét arra használta, hogy bekenje vele a táblát, majd utána gyönyörűen szivaccsal letörölte. Gondolom azért csinálta, hogy a tanár ne tudjon rá írni. Ezt a mi projektorkapcsolgatásunk ősének gondoltam.
Ezt követően talán egy dolgozatot írhattak, mert a felügyelő feszült figyelemmel nézte a diákokat, akik a papírjukra meredve körmöltek. Nem igazán láttam puskát, vagy egymás közti megbeszélést. Nyilván volt olyan, aki segítséget vett igénybe, de ügyesen csinálta, mert nem lehetett észrevenni. A tanár felszólítására letették a tollakat, és beadták szépen sorban a papírokat. Ezután gépírás óra következett. Majd egy testnevelés órán láttam, hogy mindenki fut, és csinálja a gyakorlatokat. Nem volt olyan, hogy valaki leül, mert nincs kedve tornázni.
Amikor az utolsó órának is vége lett, a diákok nem szétszéledve rohantak ki a teremből, hanem rendezett sorokban lementek a lépcsőn, fejet hajtottak a világháborús hősök emlékműve előtt, és csak azután léptek ki a nagy ajtón. Ezt követően nem gyújtottak rögtön cigarettára, hanem mentek a villamoshoz. Autók alig jártak az utakon. A járműveken egymással beszélgettek az emberek, esetleg újságot olvastak. Látszott, hogy nem az volt a cél, hogy kizárják a külvilágot, hogy minél kevesebbet kelljen kommunikálni, hanem önfeledten társalogtak.
Ezzel véget is ért a képsorozat. Nagyon meg voltam döbbenve. Számomra egy teljesen más világ mutatkozott meg. A legfőbb különbség a régi idők és a mai napok között a tisztelet. Régebben tisztelték a diákok a tanárokat, illetve egymást is. Szántak időt arra, hogy rendesen beszélgessenek, és ne száz másik helyre figyeljenek közben. Ez nagyon fontos, hiszen hogyan tudnánk megismerni a másikat, ha nem figyelünk oda rá. Nem a felszínesség volt a fontos, hogy más mit gondol a ruhájáról, hanem az, hogy ő jól érezze magát.
Összességében elmondhatom, hogy sok tanulságot leszűrtem a filmből. Nagyon fontos a tisztelet és a hála, hogy megvan mindenem a szüleimnek és a családomnak köszönhetően. A tanáraim átadják a szükséges tudást, melyet később hasznosíthatok az élet során. A barátaimmal pedig tudok beszélgetni, szórakozni. Nekik kell a leghálásabbnak lennem, és őket kell a leginkább tisztelnem. Ha ezt nem teszem, és mások sem teszik, akkor elvész az emberség a világból. Nem szabad hagynunk. Talán le kéne vetíteni a többi diáknak is a felvételt, hátha más is ráébred erre.
Mindezen elmélkedve rájöttem, hogy még mindig a padláson vagyok. Visszamentem a lépcsőn, és óvatosan kisurrantam az ajtón, figyelve arra, hogy senki ne vegyen észre. A fényképeket hátra hagytam, viszont a tanulságot megőriztem.
