Tizennégy
14 perc és vége mindennek. Nem, ez nem egy új posztapokaliptikus bestseller kezdő sora.
Ez itt 2018. május negyedike 11:46 perc.
Tekintetem az órára szegezem, a másodpercek szaladnak. Mintha menekülnének valami elől. Vagy valamibe?
Én magam sem tudom.
Itt ülök kezemben a vörösben tündöklő virágcsokorral barátnőimet nézve. Szokásosan gyönyörűek, de mintha valami ma egészen más lenne. Szívükben bánat, szemükben könnycsepp. Én mosollyal számon azon tűnődöm gyermekdeden, vajon otthon epertorta vagy anyu csodás meggyes pitéje vár-e engem? Ma biztosan addig eszem, míg cukorsokkot nem kapok. Mert megérdemlem. Igenis elvégeztem ezt a négy évet, pedig senki sem hitt bennem. Valójában én magam sem.
Rengeteg dolgon gondolkodom most, hogy már végzősként a ballagásom napján a 304-es teremben üldögélek. Mint a másodpercek, én se tudom , hogy menekülök-e valami elől, vagy valamibe.
Valami újba. De mi az az új? Mégis mit fogok csinálni ezek után, mikor még apa csinál nekem reggelit és még mindig eltévedek Budapest zegzugos utcáin?
A tudat, hogy ennek az egésznek vége, szinte felemészt.
Megszoktam mindent, mi itt van. A padokra firkált kezdőbetűket, a dolgozatok utáni “megérdemlem csokikat” és a folyosó zajában elveszett pletykákat.
A Szent István. Ez volt az a nagybetűs. Tudod az a fajta, ami előtt ha évek múlva elsétálsz, előjön belőled minden kis eltemetett, megfakult emlék; legyen az jó vagy rossz.
14 perc. Ennyi van hátra. Most mondták , hogy készülődjünk, indulunk.
De én ott ülök. Nem megyek.
Hogy is tudnék?
Vége
