Kedveseim!
Rohannak az évek, ismét eltelt egy! Ti bölcsebbek, én pedig öregebb lettem. De most itt vagytok és lélekben én is Veletek. Örüljünk egymásnak, örüljünk addig, amíg vagyunk, mert egyszer mi is elmegyünk, mint az elmúlt időben két egykori istvános tanárunk. Kulcsárné Moravcsik Mária és Szabó László.
Moravcsik Marika 1959-ben végzett iskolánkban, aki nem csak tehetséges, de nagyon bátor fiatal volt, mert a bölcsészkarra jelentkezett, hogy aztán magyar-orosz szakos tanárként térhessen vissza alma materébe.
Nem maradt az iskolánkban hosszú ideig, mert tehetsége tovább repítette a felsőoktatásba, de tanári és osztályfőnöki munkájának nyomai máig élnek tanítványai emlékében.
Amikor már összegezte Horváth Tamás tanár úr iskolatörténeti kutatásait szomorúan mondtam Marinak, hogy nincs pénzünk a könyv kiadására. Még aznap üzenetet hagyott az OTP elnökének Csányi Sándornak: „Hívja fel orosz tanárát”. Hallotta, hogy a háttérben kuncogtak a titkárnők.
Este csörgött telefonja . „Mi a baj Marika?” kérdezte az egykori tanítvány. „Nincs baj, csak nincs pénze a baráti körnek az iskolatörténet kiadására”. „Mennyibe kerül?” hangzott a kérdés. Marinak fogalma sem volt erről és azt mondta 1.2 millió forint. Ennek a beszélgetésnek köszönhető, hogy igen szép, igényes kivitelezésű könyv született, mert Csányi Sándor nem felejtette el, hogyan segítette őt át orosz nyelvi hátrányainak leküzdésében 40 évvel ezelőtt a tanárnő.
Osztályával haláláig kapcsolatban volt, osztozott örömükben, bánatukban, baráti közösséggé formálta őket és ha nehézségük volt bölcs tanácsaival évek múltán is segített.
Csősz János így emlékezik rá: „Az életben két dolog osztható, a tudás és a szeretet és Ő mindkettőt bőven osztogatta teljes életében.” Ugyanúgy, mint Szabó László tanár úr, aki személyiségének drágakincseit, pénzügy tudását és kulturtörténeti ismereteit szórta szét növendékei között.” Apánk helyett apánk, apánk mellett második apánk volt”. Igy emlékeznek rá tanítványai. Temetésén sírját három osztálya ölelte át és búcsúzóul elénekelték kedves nótáját.
Emlékezzünk ma is rájuk, de ne szomorúsággal, hanem hálával, azért, hogy itt voltak közöttünk, neveltek és tanítottak. Mert igaza van Arany Jánosnak: Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élete kincseit.”
Legyetek ma nagyon vidámak, szeressétek továbbra is egymást, idézzétek fel legkedvesebb iskolai emlékeiteket, s úgy búcsúzzatok egymástól, mint én Tőletek
„Jövőre Veletek ugyanitt.”
2026. május 16. Gizi néni
